Vadlesen

A saját válaszom az augusztusi kihívásomra egy rendhagyó magyar éjszakai szafari története egy dzsippel és egy vadásszal, ami már helyet kapott a családi blogunkban egy "Őrségi igaz mesék" című bejegyzésben, onnan idézek most. Két nagyon kedves barátnőmmel három mesebeli napot töltöttünk az Őrségben és a "tedd meg!"-ihletette történetünk mesés, harmadik személyben írt stílusban íme, így hangzik:

"A vadlesre vagy öt vadász is megjelent kísérőnek és igen sok szerencsét próbáló is összegyűlt. A fővadász beosztotta a népeket, hogy ki melyik vadászt kísérje saját autóval; ám a három leány nem volt rest, szemfülesen letagadták a saját autót és egy fiatal vadászhoz jelentkeztek utasnak egy dzsipbe. Hiszen ha már vadlesre mennek, legyen egy szakértő kísérőjük, akit kifaggathatnak az erdő titkairól! Úgy is lett: kis időbe telt ugyan, amíg a vadász a kísérő autósokat eligazította (a tévedésből őket követőket is...) és elosztotta a vadlesre a szerencsevadászokat, míg végül a három leánnyal egy külön vadlesre mentek, ahol aztán a végtelen Csend közepén ültek egy órán át, megcsodálva az egyre sötétedő Zölderdőt... A vadlesről egy "majdnem hallottunk talán egy sünt"-élménnyel másztak le, de ezzel a fiatal (mint kiderült, csupán 21 éves) vadász nem volt elégedett. A fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony fog őzet, szarvast mutatni a három leánynak, így a már vaksötét erdőben a dzsipbe visszaülve egy igen hosszú útra indultak a fák közé. (Amit ők akkor még nem is sejtettek.) A dzsip úttalan utakon száguldva döcögött, a végtelen sötétségben a reflektor fényében csak a közeledő, majd látszólag előttük széthajló fákat lehetett látni és a méter mély autónyomokat a sárban, amiben csakis négykerék-meghajtással lehet közlekedni. Az autó néha akkorákat zökkent, hogy a Szőkehajú több alkalommal beverte a fejét a plafonba, de mit az neki. Sikítva nevettek a Rövidhajúval a hátsó ülésen, elfehéredett ujjpercekkel markolták a kapaszkodókat kétoldalt és közben folyt a könnyük. (Sminkelni kár volt.) A Barnahajú közben beszélgetett a vadásszal, aki elmesélte, hogy vadgazdálkodóként végzett nemrég és aztán visszajött a szülőföldjére vadgazdálkodni, az erdőt járja, eteti az állatokat, kíséri a vendégeket és tervezi, hogy kecskéket tartson majd egyszer és sajtot is gyártson - de itt akar élni, igen, igen. A vadász mutatott az erdő mélyén olyan tisztásokat, amelyeket élő ember nagyon ritkán látogat, ezeket vaddisznók túrták fel, a fákon egy méter magasságig nem volt se levél, se ág, ahogyan ezek az állatok közlekednek köztük. Aztán arra lettek figyelmesek az autó fényében, hogy szalmabálák húznak el mellettük: a vadász nevetve mondta, hogy persze hiszen most éppen egy szántóföld közepén hajtanak végig... Aztán vissza az erdőbe és hirtelen fékezés egy homokfal előtt, ami olyan volt, mintha leszakadt volna a fél erdő: itt szokták kipróbálni a fegyvereket, beállítani puskákat, a homokba lőnek vele, messze embertől, állattól. Végül szarvast, őzet is láttak a fák között, az állatok nem ijedtek el, inkább szinte mosolyogva köszöntötték a vadászt... A vadászt keresték a társai telefonon, mert már mindenki előkerült a vadles után, csak a vadász és a három leány nem, de ők csak keringtek és dörögtek végig a fák között, meg-megállva, megcsodálva az éjszakai erdő titkait, ide-oda rázkódva, sírva nevetve, egyszer még egy árokból is négykerék-meghajtással kikerülve. A vadász nem fogadott el egy fillért sem a kalandtúra után, pedig saját költségén fuvarozta a leányokat. Bizonyám. Az éjszakai csillagles utána sajnos a felhős ég miatt elmaradt, de a kalandok után a leányokat ez cseppet sem szomorította el."

(a kép csak illusztráció, http://www.home.earthlink.net/~harriscbi/jeep.jpg)