"Sokan nem szeretik a „Hétköznapi pszichológia” sorozat köteteihez hasonló jellegű könyveket. Azt mondják, nincs rá szükségük. Azt is mondják, hogy mindent tudnak, amiről a könyv szól, ezért nincs rá szükségük. És azt is mondják, hogy semmi értelme, hiába olvassák el, és alkalmazzák a tanultakat, úgysem változik semmi.
Velük részben egyetértek, az első két csoporttal azonban nem. Bár lehet, hogy abban igazuk van, hogy mindent tudnak, amiről egy-egy ilyen, egyesek által önsegítő könyvnek titulált műben olvashatnak, csak abban nem értek egyet velük, hogy akkor már nincs is szükségük rá.
Hiszen az életet élni kell, nem pedig túlélni. Fontos, ha nem a legfontosabb az élet minősége – legyen szó fizikai, szellemi vagy lelki szükségleteinkről. Azzal ugyebár foglalkozunk, hogy testünk minden esetben megkapja mindazt, amire szüksége van – külsőleg és belsőleg egyaránt.
Vitaminokat szedünk, hogy egészségesebbek legyünk, és különféle bőrápolókat használunk, hogy szebbek, fiatalosabbak legyünk. Szellemünk éhségét (már ha van ilyen) filmekkel és könyvekkel csillapítjuk. Lelkünk azonban sokszor nem kapja meg mindazt, amire szüksége lenne.
Aztán egyszer csak jelez. Ha nem történik változás, később hangos vészjelzéseket küld. Ha még ekkor sem változik semmi, összeomlik. Judith Sills analógiája szerint lovunk ekkor múlik ki.
De mit is lát ebből a környezetünk? Hangulatunk és kedélyállapotunk megromlott, üres, élettelen szemekkel, fásultan, szinte rutinvezérelt üzemmódban éljük napjainkat, mintha csak bezárkóztunk volna egy világba, ahol mindig esik az eső.
Érezzük, hogy nem jó így, de nem tudunk mit tenni. Pedig ez az utolsó pillanat, amikor megmenthetjük magunkat a napjainkra sajnos csaknem népbetegséggé vált depressziótól. Ha képesek vagyunk meglátni a fényt, és talán meg is tudjuk tenni felé az első lépéseket, még van remény.
Hiszen akár baráti, akár szakértő segítséggel képesek vagyunk felderíteni a probléma lényegét, lokalizálhatjuk saját „döglött lovunkat”, és komoly erőfeszítések és fájdalmas küzdelmek árán magunk mögött is hagyhatjuk. Feltéve, ha tényleg, ha igazán akarjuk. És ha sikerül, lelkünkben újra kisüt a nap, és újra képesek leszünk mosolyogni a világra. És a világ ezt észre is fogja venni. Mi több, értékelni is fogja. Aki nem hiszi, járjon utána." (Galgóczi Móni, ekultura.hu)
Idézetek a könyvből:
"Ez a könyv: térkép. Igaz ugyan, hogy az ember térkép nélkül is eljuthat oda, ahová akar, de térképpel jóval könnyebb az út. No meg aztán a nélkül sokan el sem indulnak. Elvégre olyan kényelmes otthon maradni."
"A klasszikus pótcselekvés stratégiák közé tartozik önmagunk kábítása alkohollal, kábítószerrel, étellel vagy televízióval - ezek mindegyike erősebb lesz, ha egy másikkal kombináljuk. Így például belőve ülni a tévé előtt, egyik kezünkben egy tábla csokival, a másikban egy doboz sörrel: szinte legyőzhetetlen kombináció arra, hogy ne kelljen szembenéznünk a fájdalommal. Sok olyan emberrel foglalkoztam, akik legalább egy évtizedet töltöttek el munkaidő után ilyen zombiállapotban. Aztán csodálkoztak: hová ment el az idő? (...) De szinte bármi, amit túlzásba viszünk, sikeres elkerülési technika lehet. (...) Az alvás, a biliárd, a tökéletesség hajszolása, a halogatás, de még a mániákus fűnyírás is kiváló pótcselekvési stratégiák. A megfelelő szélsőségig alkalmazva e módszerek bármelyike enyhíti - ideiglenesen - a fájdalmat, és lehetővé teszi, hogy az ember meghúzódhasson ismerős kényelmi zónájában.
Létezik még egy rendkívül népszerű, bár kevéssé nyilvánvaló pótcselekvési technika: az állandó panaszkodás. A panaszkodó azzal csökkenti a kényelmetlenséget, hogy beszél a problémájáról, ahelyett, hogy szembenézne a szorongással vagy oldaná azt."
"Ha ön arra vár, hogy partnere gyökeresen megváltozzék, de nem tudja, meddig várjon még, mérlegeljen: csak akkor vágja le magát az érzelmi horogról, ha - tekintet nélkül a beteljesüléssel kecsegtető reményre - rájött, hogy bekapta a horgot és azon lóg. Akkor tudni fogja, hogy eleget várt. És lép: leveszi a boldogságzsetonjait arról a másik személyről, és önmagára fogad."
